Fabricius: Meddig tűr a magyar társadalom? Fekete zsák a határ?

Fabricius Gábor író megdöbbentő kijelentése szerint a magyar társadalom tűréshatára rendkívül magas, és csak tragikus események, például egy „fekete zsákban” elvitt ember váltanak ki valódi reakciót. Ez a drámai metafora élesen rávilágít azokra a súlyos elmaradásokra, amelyek az író szerint jellemzik közösségünk morális és társadalmi érzékenységét. A passzivitás és a közöny addig uralkodik, amíg a baj nem válik személyessé vagy látványosan visszafordíthatatlanná, ami komoly problémákat vet fel az állampolgári felelősségvállalás terén. Fabricius állítása arra utal, hogy a kollektív cselekvés képessége hiányzik, és a társadalom csupán akkor mozdulna meg, ha az erőszak már a legbrutálisabb formájában, megkérdőjelezhetetlenül jelenik meg. Ez a fajta tolerancia nem csupán a konkrét fizikai erőszakra vonatkozik, hanem a szellemi, gazdasági és politikai nyomásgyakorlásra is, melyek lassan, de biztosan erodálják a társadalmi kohéziót.

Amennyiben a magyar társadalom valóban csak a legvégső, visszafordíthatatlan tragédiák hatására ébred fel, az hosszú távon súlyos következményekkel járhat a jogállamiság és az emberi méltóság szempontjából. Ez a fajta tehetetlenség aláássa a kollektív bizalmat és a szolidaritást, megakadályozva a problémák idejében történő felismerését és kezelését, mielőtt azok eszkalálódnának. Fabricius Gábor kritikája egyfajta tükörként szolgál, amelyben megláthatjuk azokat a mélyen gyökerező félelmeket és a történelmi tapasztalatokból eredő passzivitást, amelyek gátolják az aktív állampolgári szerepvállalást. Ahhoz, hogy a társadalom ne várja meg a „fekete zsák” szimbolikus megjelenését, alapvető szemléletváltásra van szükség, amelyben minden egyén felelősséget vállal a közösségért és az igazságtalanságok ellen aktívan fellép. Csak így építhető fel egy olyan ellenálló közösség, amely képes megvédeni értékeit és időben reagálni az erőszak minden formájára, még a legfinomabb jelek alapján is.