Second Sun Teszt: Miért a legjobb rossz játék, amit imádni fogsz?

A Second Sun teszt során mélyebben is belemerültem abba a jelenségbe, ami sokak szerint a „legjobb rossz játék” kategóriát definiálja. Első ránézésre a grafika tényleg ocsmány, szinte bűn ronda, ami a modern játékok korában sokak számára azonnal kizáró ok lehet. A történet szinte teljesen hiányzik, ami egy bekezdést is alig tenne ki, így a narratív élményre vágyók csalódottak lesznek. A mesterséges intelligencia is olyan szinten primitív, hogy az ellenfelek viselkedése kiszámítható és unalmas, nem jelent valós kihívást. Ezek a hibák önmagukban elegendőek lennének ahhoz, hogy a legtöbb játékot azonnal elfelejtsük és soha többé ne vegyük elő. A Second Sun azonban valahogy mégis másként működik.

És itt jön a csavar: valamiért mégis újra és újra visszatérek ebbe a procedurálisan generált, élettelen világba, mintha egy láthatatlan erő húzna vissza. A játék hiányosságai ellenére egy furcsa, addiktív élményt nyújt, amit nehéz racionálisan megmagyarázni, de mégis magával ragad. Lehet, hogy a felfedezés puszta, nyers öröme, vagy az a tény, hogy minden egyes újrakezdéskor egy picit más, ismeretlen terep vár ránk, tartja fenn az érdeklődést. Ez a belső késztetés, hogy még egy kört tegyek, még egy sarkot bejárjak ebben a vizuálisan taszító, mégis különleges univerzumban, felülírja a technikai hibákat. A Second Sun így válik egy egyedi jelenséggé a mai játékpiacon, bizonyítva, hogy a tökéletlenség is lehet vonzó, ha van benne valami megfoghatatlan báj.